Folytatás...

Anna telefonja a kezében remegett. A "vonal megszakadt" felirat az agyában visszhangzott, de valójában Márk utolsó, elkeseredett mondata szaggatta szét a gondolatait: "Anna! Anna, azonnal menekülj! Valaki ránk vadászik!"

A világ körülötte hirtelen megfordult. Az addigi nyüzsgő bevásárlóközpont hangjai – a halk zene, a beszélgetések moraja, a nevetés – egy pillanat alatt süket, fenyegető zajjá olvadtak. A szíve a torkában dobogott, úgy érezte, megfullad. Nem értette. Miért? Kik? Rájuk? A Márk által elejtett foszlányok "üzleti ügyekről", "biztonsági kockázatokról" most hirtelen értelmet nyertek, de egy sokkal sötétebb, halálosabb kontextusban. Azok a férfiak... a pillantásuk... A fotó. A gépében lévő fotó, amelyen a két gyanús alak arca látszik. A tudat, hogy a kezében van egy lehetséges bizonyíték, egyszerre volt bénító és riasztó.

A félelem hideg hüllőként mászott végig a gerincén. Nem egy krimi regényben volt, nem egy akciófilmben. Ez a valóság volt. Az élete. Márk élete. A kételyek, amik eddig csak a kapcsolatukat mérgezték, most az életüket fenyegették. Agya kétségbeesetten kereste a magyarázatot, de csak a pánik és a tehetetlenség üres érzése fogadta.

A lövések hangja, majd a sikolyok szakították ki Annát a bénító döbbenetből. Az emberek futni kezdtek, pánik tört ki. Ez volt a jel. Nincs idő gondolkodni, nincs idő kérdezni. Csak futni.

Anna ösztönösen cselekedett. A fotós táskája a vállára nehezedett, a fényképezőgépe benne lapult – a halálos bizonyíték. Első gondolata az volt, hogy minél messzebb jusson a lövések zajától, és onnan, ahol a legtöbb ember sikoltozott.

A menekülő tömeg hullámzása magával ragadta. Anna nem akart kitűnni, ezért igyekezett beleolvadni, egyik üzletsorról a másikra futni. A feje körben forgott, a látása elmosódott a félelemtől. Gyorsan megfordult, amikor valaki a közelében elesett, vagy egy riasztó hangot hallott.

Anna légszomjasan rohant a zsúfolt bevásárlóközpont folyosóin, a pánikba esett emberek között. A tüdeje égett, a szíve a torkában dobogott, de a Márk által elküldött utolsó, elkeseredett üzenet – "Anna! Anna, azonnal menekülj! Valaki ránk vadászik!" – mintha egy ütemben dobogott volna a pulzusával. Pár perccel azután, hogy a telefonvonal megszakadt, valahogy mégis sikerült újra hívnia Márkot.

"Márk!" – zihálta a vonalba, miközben egy elhagyatott butik ruhaállványai közé bújt. "Mi történik? Miért...?!"

Márk hangja feszült volt, de most tisztán hallatszott, a háttérben lövések dördültek. "Nincs időm magyarázni, Anna. Halálos veszélyben vagyunk. Tudom, hogy a bevásárlóközpontban vagy. Van egy biztonsági kijárat a hátsó parkoló felé, a mozgólépcsők után, emlékszel? Ott találkoztunk tavaly a karácsonyi vásár előtt. Menj oda! Ott várlak!"

Anna agya kétségbeesetten dolgozott. A hátsó kijárat. A tavalyi karácsonyi vásár. A régi, rozsdás, szinte észrevétlen acélajtó, amiről Márk akkor azt mondta, "jó menekülőút, ha valaha baj lenne". Akkor még nevettek rajta. Most nem.

A telefonvonalban Márk hangja szinte parancsolóvá vált. "Anna, most azonnal! És ne tegyél fel több kérdést! Csak gyere!"

"De Márk, a... a fotós táskám..." – Anna szeme a gépre tévedt. A bizonyíték. A két férfi.

"Hagyd a fenébe a táskádat! Csak gyere! Az életed a tét!" – Márk hangja elkomorodott. – "És… szeretlek, Anna. Gyere!"

A vonal megint megszakadt. Anna mellkasa összeszorult. Szeretlek. Márk szavai, kimondva a halálos veszély közepette, egy pillanatra elhomályosították a félelmet. De aztán a realitás visszazökkentette. Miért hazudott neki ennyi ideig? Miért sodorta veszélybe? A szeretet és a mélyre temetett harag különös keveréke futott végig rajta. Haragszik rá, amiért eltitkolta előle az életét, de most egyetlen vágya, hogy élve lássa.

Folytatáshoz klikk ide