Folytatás 4.

Anna előbújt a ruhaállványok mögül, és a mozgólépcsők felé vette az irányt.

A tömeg lökdöste, de ő csak előre nézett. A telefon a markában volt, ujjaival szorította. Márk szavai visszhangoztak a fejében. "Életed a tét." Hogy lehet, hogy egy perccel ezelőtt még a legújabb lencsékről álmodott, most meg az életéért fut? Gyenge volt. Tehetetlen. Márk világa hirtelen rájuk robbant, és ő nem volt felkészülve.

Ki akarja őket megölni? Azok a férfiak a képen? Miért? Soha nem tudta Márk valódi munkáját. Most, hogy a valóság utolérte, a félelem mellé egyfajta furcsa izgalom is társult. Azt hitte, ismeri a férfit, akibe szerelmes. De ez a Márk... ez egy idegen. Egy halálos, veszélyes idegen.

Egy pillanatra lelassított egy kirakat előtt, és belenézett a saját tükörképébe. Szeme ijedt, arca sápadt volt. Dühös lett. Dühös Márkra, amiért belerángatta, dühös a saját naivitására, amiért hitt neki. Vajon megéri ez az egész? Vagy csak meneküljön, amíg tud? De aztán eszébe jutott Márk hangja. "Szeretlek, Anna."

Ekkor egy hangos robbanás rázta meg az épületet. A plafonról por hullott, a lámpák villóztak. Anna sikoltott, és megnövelt sebességgel rohant tovább. Tudta, hogy a parkoló felé vezető kijáratnál valószínűleg már várni fog rá Márk. Várnia kell.

Ugyanebben a pillanatban, de egy másik helyszínen, a bevásárlóközpont egy rejtett szegletében, Márk egy pisztollyal a kezében, az utolsó töltényeit számolva próbálja tartani a pozícióját a bérgyilkosokkal szemben.

Márk tudta, hogy a helyzet reménytelen. Sarokba szorították. A rájuk vadászók profik voltak, talán a "Kéz" ügynökei, akik már régóta a nyomában voltak. De nem önmagáért aggódott. Anna. Anna hangja, az utolsó hívás, a zihálás, a félelem a hangjában... Ha bármi történne vele, amiatt az átkozott munka miatt, ami miatt belerángatta... Márk tudta, sosem bocsátana meg magának.

Basszus! Anna! Márk szeme elé vetült Anna arca, a mosolya, a huncut kérdezősködései. Azt hitte, védi őt a titkolózással. Mekkora ostoba volt! Most veszélyben van, miatta. Egy civil, egy művész. Miért nem hagyta el őt, mielőtt ez az egész megtörtént? Miért engedte, hogy beleszeressen? A szerelem luxus volt egy ügynöknek. Most meg halálos teher.

Márk - bár igyekeztek halkan mozogni- meghallotta a bérgyilkosok közeledését. Hamarosan vége lesz. De ha Anna eljut ahhoz a kijárathoz... Azt remélte, hogy elmondta neki elég egyértelműen. Remélte, hogy Anna okosabb, mint gondolná. És bárcsak ne mondta volna ki azt az "szeretlek" szót. Micsoda hülyeség volt! Most, hogy minden a tét, ez a szó valósággá vált, és még jobban fájt a tudat, hogy elveszítheti őt. Márk szíve szorult össze. Azt mondta neki, hagyja a táskáját. Vajon megfogadta? Az a táska, azzal a fotóval...

Márk felmordult. Nincs idő a kétségekre. Harcolnia kell. Harcolnia kell, hogy Annának legyen egy esélye. Még akkor is, ha ez az utolsó harca. Nyernie kell egy kis időt, hogy Anna kijusson.

Anna végre megpillantotta a hátsó parkoló kijáratát, a rozsdás acélajtót. Márk már ott volt, a falhoz lapulva, fegyverrel a kezében amit bedugott a kabátja alá amint meglátta Annát. Anna arcán megkönnyebbülés és düh furcsa keveréke villant át. A lábai alig vonszolták. A félelem továbbra is mardosta, de egy apró, hősies szikra is égett benne: meg fogja csinálni. Eljut Márkhoz. És akkor majd elbeszélgetnek. Ha túlélik.

A bevásárlóközpont felől felhangzó robbanások és lövések zaja elnyelte a gondolatait. Márk felé fordult, de nem tudta eldönteni, hogy a megkönnyebbülés vagy a harag szaggassa szét előbb.

Márk csak csendben nézte Annát. Az arca azonnal meglágyult, a szeme aggodalommal telt meg, de egy pillanat alatt ismét professzionális hidegvérűséggel pásztázta a környezetet. A bérgyilkosok közeledtek. Látta az árnyékukat a bejárati folyosón, egyre közelebb.

Márk maga mellé intett, vadul gesztikulálva. "Anna! Ide! Gyere ide! Gyorsan!" – kiáltotta, de a hangját elnyomta a hatalmas robaj, ami épp ekkor rázta meg az épületet. Valahol bent, a bevásárlóközpontban valószínűleg egy újabb bomba robbant, vagy egy fal omlott be. A por felkavarodott a levegőben.

Anna a falhoz lapult, ahol egy szemeteskuka és egy elhagyatott raklap biztosított némi takarást. Szinte belesimult a betonba. A dübörgés elvette a hallását, a robbanás ereje a lélegzetvételét is akadályozta egy pillanatra. Márk szája mozgott, de egy szót sem hallott. Csak a szemeit látta, a kétségbeesett tekintetét, ahogy magához rántaná.

Anna agya kétségbeesetten próbált parancsot adni a lábainak, hogy mozogjanak, de a teste megtagadta az engedelmességet. Ahol most volt, ott viszonylagos biztonságban érezte magát. Búvóhelyet talált. Ha megmozdul, nyílt terepre kerül, kilépne a takarásból. A tudatalattija sikított: Maradj ott! Ne mozogj!

"Anna! Gyere! Most!" – Márk szemei könyörögtek. Valamit magyarázni próbált, talán a közeledő veszélyre utalt, de a szavak elvesztek a zajban. Kinyújtotta a kezét felé, mintha ki akarná húzni abból a rémálomból.

Folytatáshoz klikkelj ide