Folytatás 5

Anna megrázta a fejét. Nem tudta, nem merte. Ahogy a feje zúgott a zajtól, egyetlen gondolat fogalmazódott meg benne: Hol lapuljak jobban? A szeme kutatott a környezetben, valami még jobb rejtekhelyet keresett, amiről Márk talán nem tud.

A levegőben szálló porban Anna egy pillanatra kivette az érkező bérgyilkosok árnyait. Két alak, szinte már a parkoló bejáratánál. Márk még nem látta őket, túl nagy volt a káosz.

Anna lába egyre jobban gyökeret vert a betonba. Márk kiabálása értelmetlen moraj volt. A félelem teljesen lebénította. Nem értette, mit mond Márk, és a biztonságosnak hitt helye a fal mellett egyre csábítóbbnak tűnt. Elszigetelve érezte magát a zajtól, a veszélytől, és Márktól is. Képtelen volt arra, hogy megmozduljon.

A dübörgő hangzavarban, a lövések és a távoli robbanások zajában Márk rájött, hogy Anna bénultan áll. A lány szeme tágra nyílt a félelemtől, ajkai remegtek, de nem mozdult. Látta a rettegést Anna arcán, és rájött, hogy a lány a biztonságot keresi ott, ahol éppen áll. A szó elszáll, a kommunikáció lehetetlen a zajban.

Márk tudta, nincs idő. A bérgyilkosok bármelyik pillanatban felbukkanhatnak. Óvatosan, a falak takarását kihasználva, mint egy ragadozó, odalopakodott Annához. A lány észre sem vette, csak a falhoz lapult, szinte eggyé vált a hideg betonnal. Márk finoman megérintette a vállát, mire Anna összerezzent, és rémülten fordult felé.

"Gyere!" – Márk a szájával igyekezett látványosan szavakat formálni, de a hangja alig hallatszott. – "Az autókhoz!" – A gépkocsikijáró felé mutatott.

Anna szája is mozgott, de semmit nem hallott. Talán kérdezett valamit, talán ellenkezett. A szemei kutattak a Márk mögötti területen, mintha valami biztonságosabb helyet keresne. Márk tudta, ez reménytelen. Nincs idő a magyarázatra, nincs idő a meggyőzésre.

Megragadta Anna karját. Hosszú, erős ujjai szorosan fogták. Anna meglepetten felhorkant, de ellenállásra képtelen volt. Márk magához rántotta, és lassan, óvatosan, egy-egy pillanatot kihasználva a zajban és a füstben, elindultak a gépkocsikijáró felé. Minden lépés nehéz volt, a lábuk a törmeléken csúszott, és a közelből hallatszó morajlás jelezte, hogy a "Kéz" emberei már a nyomukban vannak. Ami kavargott mindkettejükben nem volt más, csak egy gondolat: eljutni az autóig, és elmenekülni, a lehető legmesszebb ettől a pokoltól.

Ahogy haladtak a parkoló kijárata felé, a mennyezetről lógó csövek és a parkoló autók sűrűje némi takarást biztosított. Márk minden lépésnél figyelte a környezetet, Anna pedig halálra váltan kapkodta a fejét, mintha a falakból is veszély leselkedne rájuk. Egy-egy pillanatra villanásokat látott a szeme sarkából: árnyak, mozgások a takarásban. A "Kéz" emberei a közelben voltak, és minden mozdulatukat figyelték.

Hirtelen, a parkoló felől, egy rekedt hang hasított át a dübörgésen. Márk felismerte a bérgyilkosok vezetőjének hangját, akit csak "A Főnök"-nek neveztek.

"MÁRK! EZ AZ UTOLSÓ ESÉLYED!" – ordította, a hangja felerősítve hangzott, valószínűleg egy megafonon keresztül. – "Add át azonnal azt a kis erszényt a zsebedből, amiben a pendrivet tartod, különben azonnal megölünk benneteket!"

Márk arca eltorzult a dühtől. Az erszény. A pendrive-ot tartalmazó erszény, ami a mellénye belső zsebében lapult. Az az erszény, ami nemcsak a titkos információkat tartalmazta, hanem a "Kéz" terveit is, amikben megakadályozhatja őket. Esze ágában sem volt odaadni. Tudta, hogy ha átadja, akkor is halott ember, de onnantól Annának is vége.

"SOHA!" – üvöltötte vissza Márk, de az ő hangja elveszett a következő dörrenésben, ami egy sorozatlövéssel párosult. Golyók csapódtak a körülöttük lévő fém oszlopokba, szikrákat hányva. Márk magához rántotta Annát, és egy vastag betontámasz mögé bújtak a golyók elől.

A bérgyilkosok már türelmetlenek voltak. A lövések sűrűsödtek. Márk és Anna sarokba szorítva, a betontámasz mögött. A helyzet tarthatatlanná vált. Márk érezte, ahogy a vér a halántékában dobog. Anna reszketett mellette, szemei tágra nyíltak a félelemtől.

Ekkor a bérgyilkosok vezetője, aki addig egy vastag oszlop mögül figyelte őket, előre lépett. Kilépett a fedezékből, magabiztosan, tíz méterre tőlük. Pisztolyát felemelte, és lassan, kimérten Márkra célzott. Nem a lábára, nem a vállára. Egyenesen a fejére. Ezzel akarta jelezni, hogy a játék véget ért. Márk látta a gyilkos szándékot a férfi szemében. Tudta, hogy ez az utolsó pillanat.

A pisztoly csöve ragyogott a szórt fényben. Márk elengedte Anna kezét, és a mellénye belső zsebébe nyúlt, hogy előrántsa a pisztolyát, egy utolsó kétségbeesett lövésre.

Ekkor történt.

Anna, aki addig csak lapult, reszketett, és Márk arcán látta a halálos elszántságot, a bággyadás, a zaj és a káosz ellenére mindent megértett. Látta a bérgyilkos vezetőjének felemelt fegyverét. Látta, ahogy a cső Márk homlokára szegeződik. És abban a pillanatban, minden félelem és harag elpárolgott belőle. Csak egy zsigeri, elementáris ösztön maradt: megvédeni.

Ahogy egy kölykét védelmező anyatigris, Anna minden erejét összeszedte. A másodperc tört része alatt, anélkül, hogy gondolkodott volna, Márk elé ugrott. Testével eltakarta a férfit. A táskája a földre esett, a fényképezőgép csörömpölve tört szét.

A pisztoly eldördült. Egyetlen, éles, dobhártyaszaggató lövés. A golyó Anna testébe fúródott, pont oda, ahol Márk feje lett volna. Anna szája hangtalanul kinyílt, a szemei nagyra nyíltak, és egy pillanatra még a bérgyilkosok döbbent arcát is látta. Aztán testében zsibbadás futott végig. Márk döbbenten kiáltott fel.

Anna teste Márknak dőlt, ahogy a golyó eltalálta. Márk döbbenten kiáltott fel. A pisztoly dördülése élesen hasított a levegőben, de a hang elhalványult Márk tudatában, ahogy Anna megingott a karjaiban. Anna szája hangtalanul kinyílt, szemei nagyra nyíltak, és Márk arcán látta a félelem és a meglepetés furcsa keverékét, mielőtt egy halvány mosoly jelent meg volna ajkán. Márk felfogta, mi történik. A lány a halálba ugrott érte.

A bérgyilkosfőnök, aki épp az imént lőtt, egy pillanatra megdermedt. A tekintete Márkon és a karjaiban lévő Annán állapodott meg, valószínűleg nem számított erre a fordulatra. Ez a másodpercnyi habozás, ez a döbbenet volt az, ami megmentette Márkot.

Márk ösztönösen, a kiképzett ügynök reflexeivel cselekedett. Anna súlya éppen annyi időt adott neki, hogy a mellénye belső zsebébe nyúljon, és kirántsa a saját 9 mm-es pisztolyát. A feje zúgott a dühtől és a fájdalomtól, de a keze sziklaszilárd maradt. Célzott. Nem habozott. A fegyver eldördült, és a lövedék egyenesen a Főnök mellkasába fúródott. A férfi teste erőtlenül hátraesett, mint egy bábu, és a földre zuhant.

A társa, aki a vezetője mögött állt, elfelejtette minden kiképzését és hidegvérét. Fejvesztve fordult meg, a lövések hangja és a Főnök holttestének látványa sokkolta. Csak rohant, vissza a kijárat felé, ahol egy fekete furgon várakozott rá. Márk még két lövést adott le utána, amelyek a furgon karosszériájába fúródtak, mielőtt a jármű elszáguldott volna a parkolóból.

Márk térdre rogyott, Annát még mindig szorosan ölelve. A világ körülötte elcsendesedett. A lövések zaja elhalt, a robbanások már nem hallatszottak. Csak a saját zihálását hallotta, és Anna elhaló, gyorsuló lélegzetét.

Finoman letette Annát a hideg betonra, a fejét a térdére támasztotta. Anna szeme csodálkozó volt, de már nem látszott bennük a félelem, inkább egy furcsa, elfáradt megnyugvás. Sötét folt terjedt ruháján.

"Anna... miért...? Miért csináltad ezt?" – Márk hangja elcsuklott. Az erős ügynök, aki a legvérfagyasztóbb küldetéseket is rezzenéstelen arccal hajtotta végre, most összetört. Könnyek gyűltek a szemében, és elmosódott Anna arca.

Anna halványan elmosolyodott. Az ajkai megremegtek, és alig hallhatóan suttogta: "Mert... mert muszáj volt, Márk. Tudtam..." – Megszakadt a hangja, köhögési roham rázta meg. Vér buggyant ki a száján.

Márk arca elfehéredett. "Anna, ne beszélj! Ne... ne!" – Próbálta befogni a sebet, de tudta, hogy reménytelen. A golyó létfontosságú szervet ért. A szemében a gyász és a kétségbeesés ült. – "Kérlek, tarts ki! Megmentelek! Kihozlak innen!"

Anna halványan megrázta a fejét. Egyre nehezebben vette a levegőt, és szemében a fény halványulni kezdett. Szorosan Márk kezét fogta, az ujjai hidegek voltak. "Nem... nem kell, Márk. Én... én tudtam, hogy... ez az egyetlen módja. Hogy élj..."

"Hazudtam neked, Anna! Mindent eltitkoltam előled! Miért... miért áldoztad fel magad egy hazugért?!" – Márk szavai keserűen törtek fel. Az arcát fájdalmas grimasz torzította el.

Anna szeme könnyes lett, de a halvány mosoly ott maradt az ajkán. "Nem... nem hazudtál. Csak... védtél. Mindig is tudtam, hogy... van valami, amit... nem mondasz el. De... de mindegy volt." Újra hosszan köhögött. A levegővétel egyre nehezebb lett. "Éreztem... éreztem, hogy szeretsz. Hiába... a titkok. Hiába... a falak."

Anna utolsó erejével megpróbálta megérinteni Márk arcát. Márk ráhajolt, és Anna hideg ujjai az arca oldalához értek. "Márk... én is... szeretlek. Nagyon..."

Hangja suttogássá halkult. Szemei, amelyek eddig annyi félelmet és szeretetet tükröztek, lassan, elhomályosodva csukódtak le. Az utolsó lehelet is elszállt a torkából. Anna teste ellazult Márk karjaiban.

Márk némán ült a földön, Annát tartva. Arcán forró könnyek folytak le, kezei remegtek. A táskából kihullott fénykép, a két bérgyilkos arcával, mellette hevert a porban. Márk egy ideig csak ott ült, összetörve, miközben a halál csendje ereszkedett rájuk a parkolóban. Anna megmentette az életét. De ezzel a döntéssel egy olyan sebet is ejtett a szívén, ami soha sem fog begyógyulni.

Márk némán ült a hideg betonon, karjaiban Anna élettelen testével. A kávé illata, a reggeli béke emléke, a kimondatlan szavak fájdalma – mindez egyetlen, fojtogató súllyá olvadt össze a mellkasában. A parkolóban a szél feltámadt, és a szürke por finoman lepte be Annát, mintha máris a feledés fátyla takarná el. De Márk nem engedte el. Nem felejti. Soha.

Anna egyre sápadtabb arca, a halvány mosoly az ajkán, a súlyos megbocsátás és a szerelem az utolsó szavában – ez égett Márk retinájába. Agyában visszhangzott a lány utolsó suttogása: "Szeretlek... Márk." Ez a szó, kimondva a halál küszöbén, most lángoló pokollá változtatta Márk lelkét.

A szívét mardosó fájdalom, a gyász elviselhetetlen súlya, és a felfoghatatlan veszteség megsemmisítette benne mindazt, amit eddig ismert. Az ügynök, aki érzelmek nélkül hajtotta végre a küldetéseket, most darabjaira hullott. De a romokból valami új született. Valami sötétebb, kíméletlenebb. Düh. Tiszta, izzó, elemi düh. Ez a düh elmosta a könnyeket, a bűntudatot, a félelmet. Már csak a szemekben izzó, lángoló gyűlölet maradt, ami azonnal eltemette a fájdalmat, és valami másra cserélte: a bosszú megmásíthatatlan ígéretére.

Márk finoman letette Annát a földre, keze megremegett, ahogy utoljára megsimogatta a lány arcát. Feje a lány vállához hajlott, és suttogta, a hangja reszelősen, torzan, mint egy halálos ítélet: "Nem nyugszom, Anna. Esküszöm, nem nyugszom. Minden egyes aljasságért, minden egyes emberért, aki ezért felelős, fizetni fog. Megfizetnek érted. Ez nem ígéret. Ez egy fogadalom. A bosszúd lesz az utolsó küldetésem. Addig nem állok meg, amíg mindegyikük meg nem kapja, amit érdemel."

A szavak ereje mintha új energiát öntött volna Márkba. Felállt. Szemei hidegen, keményen meredtek a semmibe. A testtartása megváltozott. Nem a sérült szerelmes volt többé, hanem a halál angyala, aki most fogja igazán elkezdeni a küldetését.

Márk fejében már forogtak a kerekek, amint a gyilkos arcát felidézte, aki Annára lőtt. "A Főnök." És mögötte a "Kéz". Egy nemzetközi bűnszervezet, amely már régóta terrorizálja Európát, és amelynek élén titokzatos, árnyékban mozgó figurák állnak.

Márk bosszúja nem lesz hirtelen, vak dühből fakadó vérengzés. Az túl egyszerű lenne. Ez a bosszú hideg, kalkulált, precíz és kegyetlen lesz, a legapróbb részletekig kidolgozva, pont úgy, ahogyan egy profi ügynök dolgozik.

Nem sokkal azután, hogy Márk megfogadta a bosszút, a rendőrség szirénázása hasított át a parkoló csendjén. Autók fékeztek le, egyenruhás rendőrök és nyomozók özönlöttek a helyszínre. A bejárati részt elbarikádozták, a mentők is megérkeztek.

Márk még mindig Anna testénél térdelt, amikor két rendőr odalépett hozzá, fegyverüket rászegezve: "Fegyverét tegye le! Lassan! Kezeket fel!"

Márk üres tekintettel nézett rájuk. Felemelte a pisztolyt, és lassan a földre tette. Az ellenállás egy pillanatig sem fordult meg a fejében. Most már volt egy célja, egy magasabb küldetése, amiért élnie kellett.

Folytatásért klikkelj ide